X. Rész: Szeretlek

( Damon Salvatore szemszöge )
Song: Florence + The Machine - Never Let Me Go

 
+18

Ahogy magam felé tartottam és nem engedtem hogy elforduljon tőlem, sikerült rábírnom, hogy beszélni kezdjen, de amint elhagyta az első mondat a száját földbegyökerezett a lábam. De nem azért mert nem akartam felfogni amit mondott hanem mert bennem is hasonló érzések dúltak iránta. Hihetetlen, hogy én Damon Salvatore ismét képes lettem szerelembe esni, ráadásul ilyen rövid idő alatt. Úgy tűnik tényleg igaz a mondás miszerint minden kemény külső mögött egy érző lélek lakozik aki csak arra vágyik hogy szeressék, én is ilyen vagyok. - Miből gondolod, hogy engem nem érdekelsz? - kérdeztem szúrós, mogorva tekintettel méregetve őt amikor végül befejezte a mondandóját. - Mert ismerem a múltad. Tudom, hogy még mindig szerelmes vagy Elena-ba, utána bánkódsz. Engem még csak nem is kedvelsz. - rázta meg a fejét.

- A múltamat lehet hogy ismered, de az alapján amit most mondtál egyértelmű hogy engem egyáltalán nem ismersz. - mondtam komoran miközben elengedtem a kezét. - Igen, azért jöttem ebbe a városba hogy elmeneküljek az érzéseim elől, hogy elfelejtsem Elena-t, hogy mindent magam mögött hagyjak, de már az első nap beléptél az életembe és minden megváltozott. Fogalmad sincs milyen vagyok én valójában. Ha bármi bánt vagy ha megbántanak én nem mutatom ki, egyszerűen levezetem a dühöm, megölök valakit és le van tudva a gondom, ez a sors várt rám akkor is amikor ide jöttem, de megismertelek és miattad nem zuhantam vissza a sötétségbe. Az hogy te ott voltál minden nap megőrizte az emberségem. Csak két hete vagyok ebben a városban, mégis olyan mintha mindig is itt éltem volna....és még senkit sem bántottam, ez csak is neked köszönhető. - mondtam komolyan, persze ő továbbra is csak dúlt fúlt és pakolászott. - Életem legjobb döntése volt hogy ebbe a városba jöttem. És igaz hogy eleinte nem kedveltelek mert idegesítő és túl kíváncsi voltál, de mindez egy napig tartott, aztán elkezdtük egymást megismerni és még én magam sem értem hogyan de....fontos része lettél az életemnek. - kimondatlanul is szerelmet vallottam neki ebben a pillanatban, magamra sem ismertem, ahogy az érzéseimről beszéltem, ez nem az én stílusom, de most valahogy minden szó olyan könnyen jött és mind igaz volt. - Persze fontos vagyok neked, mint szomszéd vagy mint egy barát, de semmi több. - akadékoskodott továbbra is. - Nem szokásom megcsókolni a szomszédaimat sem a barátaimat. Ez annál több, fogd már fel végre. - emeltem meg a hangom. - Ne beszélj velem ilyen hangon. Nem én tehetek róla hogy képtelen vagy kimondani őszintén az érzéseidet. Azt mondod fontos vagyok neked és hogy több van közöttünk a barátságnál, de még sem mondasz többet. - vágta hozzám a pólómat amit gyorsan magamra is kaptam. - Ismered a múltam, mégis meglep hogy képtelen vagyok az érzéseimről beszélni? Több mint száznegyven évig vártam egy nőre akiről kiderült hogy soha nem is szeretett engem, csak az öcsémet. - utaltam Katherine-re. - Aztán megismertem egy másik lányt akibe szerelmes lettem, de neki is csak az öcsém kellett. - fűztem tovább a mondandóm, ezúttal már Elena-ról beszélve. - Ne csodáld hogy beleuntam az érzelgős, szerelmes maszlagokba. - csak mondtam és mondtam egymás után a szavakat, de közben az járt a fejemben hogy neki van igaza, nem kellene így lennie. - De nekem nem az öcséd kell hanem te....- fordult végre ismét felém. - És fogalmam sincs hogy hányadán állunk egymással. Nem mondasz semmit...nem értelek. - indult meg a fák felé, amerre jöttünk én pedig követtem őt. - És az a megoldás hogy hazamegyünk? - kérdeztem szorosan mögötte lépkedve. - Csak vigyél haza. - szólalt meg ismét de nem nézett hátra csak ment egyenesen előre, én pedig képtelen voltam belegondolni abba hogy ha most haza megyünk, többet felém sem néz, hirtelen megtorpantam mögötte és csak néztem utána. - Szeretlek. - mondtam ki végül nagy nehezen a rettegett szót mire ő is megállt és lassan fordult meg, pár méterre álltunk egymástól, immár szemtől szembe. - És Elena? - kérdezte rekedten. - Elena a múlté, és már bizonyára el is felejtettem volna ha te nem hozod fel minden egyes percben. - lépkedtem felé. - Kellett ez a mai nap, ahhoz hogy beismerjem még magamnak is, hogy igenis....szeretlek. Azt hiszem az esküvő óta. - álltam meg szorosan előtte. Ez az egész szituáció inkább illett volna Stefan-hoz mintsem hozzám, de nem tudtam tovább tagadni az érzéseimet. Skyler az aki mellett képes vagyok kimutatni, azt hogy mi van bennem, az érzéseimet. Ő az egyetlen aki ilyen hamar ekkora hatást tudott gyakorolni rám és nem félek önmagam lenni. Szabadon megnyílhatok neki, úgy ahogy még eddig soha senkinek.

- Csókolj meg. - néztem le rá, egyszerre kérve és követelve is. - Nem! - dacolt velem már csak azért is hogy ne nekem legyen igazam, a tekintetét a földre szegezte és egy szót sem szólt. Én viszont nem voltam hajlandó tovább könyörögni és várni arra hogy megkegyelmezzen nekem, egyik kezemmel megemelve az állát finoman, gyengéden csókoltam meg, de a következő pillanatban csak arra lettem figyelmes hogy az arcomon csattan egy pofon. - Ezt...most miért? - dermedtem le a meglepettségtől. - Ne játszadozz velem Damon. Nem leszek egy a sok pótlék közül, mint akikről meséltél, az a Caroline vagy hogy hívják, Rose, Andy és a többi. - a tekintete szikrákat szórt felém. - Nem érted hogy én szeretlek téged? Nem pótlék vagy....- kezdtem el újra magyarázkodni. - Nem hiszek neked. Csak vigyél végre haza. - követelte és újra elindult. Nem volt több erőm vitázni vele ezért többet nem is szóltam csak követtem őt, majd mikor a kocsihoz értünk egyenesen haza indultunk. Fél óra múlva már a ház előtt parkoltam le. - Köszönöm. És ne aggódj, többet nem kereslek. - kiszállt az autóból és az otthona felé indult. Értetlenül néztem utána. Ezek szerint tényleg nem hisz nekem, vagy nem akar hinni. De ha tényleg szeret engem akkor miért viselkedik most így? Kérdeztem magamtól majd utána sietve kaptam el a kezét. - Várj még egy percet. - állítottam meg. - Gyere be hozzám, mutatni akarok valamit. - próbáltam magammal csalni és sikerült is a kíváncsiságának köszönhetően, csak bólintott és elindult. Amint beléptünk a házamba, becsuktam magunk mögött az ajtót és szó nélkül figyeltem őt. - Mit akarsz mutatni? - kérdezte halkan. - Semmit. Csak azért mondtam, hogy becsalogassalak ide. - vallottam be az igazat. - De miért? - rémület ült ki az arcára. - Ugye nem gondolod hogy bántani akarlak? - kérdeztem az arcát fürkészve, bíztam benne hogy nem gondol ilyet rólam. - Nem tudom. Mi másért " csalogattál " volna ide? - kérdezett vissza és ezzel egyértelművé vált hogy valóban fél tőlem. - Azért hogy megbeszéljük rendesen amit a vízesésnél nem sikerült. - válaszoltam. - Oh! - fújta ki a levegőt megkönnyebbülve. - Nézd Damon! Így jobban belegondolva....eltúloztam a dolgot. - enyhült meg kissé. - Nem kellett volna olyan hülyén viselkednem. - nézett rám bocsánatkérően. - Ebben egyetértünk. - bólogattam. - De már két hete fojtottam magamba az érzéseimet. És most tombolni lett volna kedvem. - ült le a kanapéra. - És most már hiszel is nekem? - érdeklődtem, közben helyet foglalva mellette. - Szeretnék...De Elena és te...a ti szerelmetek története olyan pótolhatatlan és én....- csak hebegett elkeseredve. - Semmi sem pótolhatatlan. De nem is kell feltétlenül pótolni azt ami elmúlt. Egy új szerelem...egy jobb, tisztább, erősebb szerelem mindenre képes. - fogtam meg a kezét gyengéden. - Igazad van, csak....- nézte az összefonódó kezeinket. - Csak mi? - kérdeztem halkan, több kifogást képtelen lettem volna elviselni.

- Semmi. - mosolyodott el és a következő pillanatban már édes csókját éreztem a számon. Végre megtörtént az áttörés, sikerült tisztáznunk hogy mit érzünk egymás iránt, én pedig hajlandó voltam magamnak adni még egy esélyt a boldogságra, ezúttal Skyler oldalán. Úgy éreztem ő az a lány aki nekem igazán kell és már Elena elvesztése sem fájt, sőt el is feledkeztem róla. A szívem már másért dobog, nem számít semmi más csak Skyler. Csókolózás közben az érintések lágyan kezdődtek, egyik kezem a lábára siklott míg a másik a hátára, gyengéden simogatva, míg ő máris az ingem gombjaival játszadozott. Ügyes, gyors mozdulatokkal szabadítottuk meg egymást a ruhadaraboktól, készséggel emelte fel a kezeit hogy így segítsen kibújtatni a pólójából majd mikor már csak a fehérnemű takarta óvatosan döntöttem el a kanapén, csókjaimmal a nyakát kényeztetve amiért cserébe halk sóhajokat kaptam dicséretként, közben kezeim már az utolsó ruhadaraboktól fosztotta meg gyönyörű alakját teljes egészében felfedve előttem. Ujjaim szétterültek a hajában miközben vad csókban forrtunk össze, kezei a tarkómra csúsztak így tartva magához szorosan. Felsőbb rendűnek éreztem magam ahogy alattam feküdt és én irányíthattam minden egyes mozzanatot, testünk szinte már lángolt a vágytól és minden egyes perc elteltével ez az érzés csak fokozódott, míg végül megadtuk magunkat, óvatos mozdulattal hatoltam belé, hogy végre testünk egyként forrjon össze...