XVIII. Rész: Jó döntés...

( Damon Salvatore szemszöge )
Song: The Rasmus - Funeral Song

A temető felé sétáltam, lassú léptekkel közelítve meg azt a helyet ahol csak gyász és fájdalom fogadhat. Agatha temetésére indultam mégis kicsit önmagamat is temetni készültem. Elveszítettem azt a lányt, Skyler-t akit úgy szerettem és szeretek mint még soha senkit ezen a földön. Egy hét telt el Agatha halála óta és ma végső nyugalomra kísérik. Skyler világosan a tudtomra adta hogy soha többé nem akar látni, engem hibáztat és minden joga meg is van hozzá. Én is önmagamat vádolom amiért itt hagytam őt és a szeretteit védtelenül, Cara pedig habozás nélkül kihasználta az alkalmat hogy bosszút álljon. Egy hete nem is láttam Skyler-t és ez már megőrjít. Már másnap éreztem a hiánya okozta fájdalmat ami már szinte fizikailag is belém hatolt egészen a szívemig. Üresség kongott bennem és mindenki aki ismer az tudja hogy ha valami fáj azt csak a vér csillapíthatja.....Ilyen vagyok és talán soha nem is változom meg.

Négy nappal ezelőtt jutottam el arra a pontra hogy nem bírom tovább megállni hogy ne öljek. A jól bevált trükkömet alkalmaztam. Megvártam míg besötétedett és kimentem a városhatárhoz ahol az útra fekve vártam egy arra járó ártatlan lelket. Nem is kellett sokat várnom, halottam ahogy egy kocsi fékez és egy jajveszékelő női hang közelített meg. - Uram...jól van? - aggódó hang, egy ártatlan lány aki még nem is tudja mi vár rá. - Hé....térjen magához. - szólított meg ismét én pedig elérkezettnek éreztem az időt arra hogy bemutatkozzak. Szinte észrevétlenül suhantam a háta mögé. - Nem....nem vagyok jól. - mondtam őszinte választ adva, mire a lány ijedten fordult meg hogy szembenézzen velem. - Mi? De....hogyan? - értetlenkedett. - Ne fussunk felesleges köröket....vámpír vagyok. - sóhajtottam színpadiasan. Már rég nem éreztem ennyire a gyilkolás vágyát. Az elmémet elborította a vér iránti vágy, azt gondoltam hogy majd jobb lesz nekem, talán segít ha a régi Damon leszek. Nem az a vesztes aki mindig elveszíti a szerelmét. Először Katherine aki csak játszott velem, aztán Elena akinek az öcsém kellett és most Skyler, de mind közül az ő hiánya fáj a legjobban. Csak magamat okolhatom azért hogy nem akar az életem része lenni. Őt én üldöztem el magamtól. - Szerettél már valakit úgy hogy tudod nem érdemled meg a viszonzást? - kérdeztem elkeseredett hangon. - Válaszolj. - ragadtam meg és a szemébe nézve igéztem meg hogy tegye amit mondok, beszéljen. - Nem. - csóválta a fejét. - Szerencsés vagy....ebből a szempontból. - jegyeztem meg halkan. - Te igen? - kérdezte rekedten és nem tudtam tagadni hogy mennyire meglepett a kérdése. - Itt csak én kérdezek. - néztem rá gyilkos pillantással. - Szükségem van valamire...tőled. - léptem hozzá közelebb. A lány szemében rettegés fénye csillant meg és nagyot nyelve próbált hátrálni. - Kérem, ne bántson. - remegett a félelemtől. - De! Muszáj! A véredre van szükségem, hogy megízleljem és újra a régi önmagam legyek. - ellenkezést nem tűrve ragadtam meg a kezét és húztam vissza magamhoz ezúttal már készen arra hogy megöljem. - Kérem. - könnyes tekintete eddig elkerülte a figyelmem de most, ahogy belenéztem újra a szemébe a vér iránti vágy hajtott, ugyanakkor egy arc jelent meg a lelkiszemeim előtt, Skyler arca. Megtorpantam, hátráltam egy lépést. Hogyan várhatom hogy viszont szeressen ha egyszerűen egy szörnyeteg vagyok? Tettem fel magamban a kérdést. Nem tehetem ezt, nem adhatom át az uralmat a bennem élő szörnyetegnek. Győzködtem magam néhány percig aztán vissza léptem a lány elé, ismét a tekintetébe veszve. - Megálltál levegőzni, nem találkoztál senkivel, még soha nem láttál engem. - igéztem meg, ezzel adva neki egérutat. - És most menj. - elengedtem a kezét ő pedig sietve pattant a kocsijába és elhajtott. Még soha nem történt velem ilyen, soha semmi nem tartott vissza ha egyszer eldöntöttem hogy mit akarok, most viszont megtörtént. Azt vettem észre magamon hogy már nem is akarok szörnyetegként élni, így nem, hiszen van más ami éltethet a véren kívül és az Skyler szerelme.....Visszamerengésemből visszatérve a jelenbe már a temető fái között sétáltam. A temetésen nem akartam jelen lenni, tiszteletben tartva Skyler akaratát miszerint többé nem akar látni. De a fák takarásából figyeltem őt. Sokan eljöttek a temetésre hiszen Agatha nagy tiszteletnek örvendett a városban. Seth és Stella, Candice és Sebastian, Adriana és Isaac, valamint Ryan egy kicsit távolabb tőlük. Skyler mellett pedig Emily állt, támogatva legjobb barátnőjét. A gyász körbelengte őket és tisztán hallottam Skyler halk zokogását. Oda akartam menni hozzá, hogy átöleljem, megvigasztaljam de nem tettem, nem tehettem. A távolból néztem végig a szertartást. Jobb volt ez így, Skyler miatt. Most nem rám volt szüksége.

- Damon. - egy hang riasztott amit mögülem hallottam és ahogy megfordultam az öcsémmel találtam magam szemben. - Stefan. - mondtam a nevét meglepetten. - Hallottam mi történt. Sajnálom. - sétált közelebb. - Nem az én szerettem halt meg. - vágtam oda neki félvállról. - Skyler-re értetettem. Tudom, hogy....ti....- nem fejezte be a mondatot, de nem is kellett, pontosan tudtam mire utal, az öcsém meglehetősen jól tájékozott az életemet illetően még akkor is ha én itt élek ő pedig Mystic Fall's-ban. - Nincs szükségem a sajnálatodra. - fújtam ki a levegőt ellenséges pillantást vetve rá. - Azért jöttem, mert tudomásomra jutott valami amiről tudnod kell. - hirtelen témát váltott de még mindig nem érdekelt a mondandója. - Nem megyek vissza Mystic Fall's-ba úgyhogy bármi problémátok van oldjátok meg ti magatok. - morogtam már némiképp idegesen. - Nem nekem kell segítség hanem neked...pontosabban Skyler-nek. Veszélyben van az élete. - ahogy kimondta az utolsó mondatot felkaptam a fejem és kíváncsian meredtem rá. - Feltételezem nem tudod hogy ki is ő valójában, mert ő sem tudja. Az apja....- ismét félbehagyta a mondatot. - Az apja igen csak híres a természetfeletti lények körében és sok ellensége van, ez az ami bajt hoz Skyler életére. - összeszűkült szemekkel hallgattam végig, de még most sem tudtam eleget. - Ki az apja? - kérdeztem most már türelmetlenül. - Klaus....Klaus Mikaelson. - végül kimondta a nevet, de azt hittem csak képzelődöm. - Az....lehetetlen. - hitetlenkedtem. - Nem az. Gyere, mindent elmondok aztán beszélnünk kell vele is. - mutatott a távolba Skyler felé aki időközben már a temető kijárata felé haladt a többi gyászolóval. - Menjünk. - bólintottam az öcsém felé és haza felé indultunk, útközben pedig minden apró részletbe beavatott amit megtudott...