XIII. Rész: Cara élete

( Cara Queen szemszöge )
Song: One Direction - Story of my life

Nem számítottam rá pedig kellett volna, hogy egy boszorkány is van a városban, ráadásul pont Damon közelében. Tudnom kellett volna de gondolkodás helyett inkább hirtelen cselekedtem. Miután eljöttem a kis hercegnő házából olyan helyre akartam menni ahol nyugalom van és ahol egyedül lehetek, így kötöttem ki az erdő egy eldugottabb részén. Szükségem volt egy kis időre hogy átgondoljak mindent és hogy új tervet szövögessek. Számítanak rám, most már nem csaphatok le rájuk a meglepetés erejével. Tudják hogy még itt vagyok és figyelem őket. Leültem egy farönkre és elmerengtem de ahelyett hogy új ötletekkel gazdagodtam volna csak a múlt keserű emlékeiben találtam magam.

- Cara! - tisztán hallottam anyám hangját ahogy engem szólít. - Igen, anyám? - fordultam felé, kezemben egy kosárral. - Édesapád hívat téged, gyermekem. - anyám selymes, bársonyos hangja mindig nyugodtságot parancsolt belém. Egy halvány emlékfoszlány volt ez csupán mégis mintha újra átélhetném azt a pillanatot. Követtem őt a házunkig ahol már apám várt rám egy idősebb férfival az oldalán. - Jó napot. - hajtottam fejet előttük. - Lányom, az úr megkérte a kezdet tőlem és én megadtam. - apám kemény, szigorú hangja ellentmondást nem tűrt. A szívem őrült zakatolásba kezdett, fájt hogy szerelem nélkül kell férjhez mennem, de nem mondhattam nemet, nem hozhattam szégyent a családomra. - Örvendek. - az idős férfi kezet csókolt nekem én pedig illedelmes mosollyal fogadtam a gesztust bár belül zokogtam.

A következő emlék amit magam előtt láttam az amikor megismertem Damon-t. Éppen fürdőztem amikor megpillantottam őt. Gyönyörű tengerkék szemei csillogtak, fekete haja pedig csak még jobban kiemelte ragyogásukat. Fiatal és jóképű, mennyivel másabb volt mint az a férfi akinek apám a kezemet adta. Azonnal beleszerettem. Azt hittem ő is szeret, mindenem neki adtam, a szívem a lelkem, a testem mindenem. Nem törődtem azzal hogy szégyent hozok magamra s a családomra egyaránt. Úgy éreztem szabad lehetek ha vele vagyok. Persze titkolóznom kellett a családom előtt, nem akartam hogy eltiltsanak tőle így esténként szöktem ki hozzá. Damon Salvatore volt a mindenem. Elterveztem vele a jövőmet, hogy milyen lesz vele az örökké valóság. Amikor megtudtam, hogy vámpír az érzéseim nem változtak. Olyan akartam lenni mint ő, azért hogy vele maradhassak. Egy este átváltoztatott, de amikor magamhoz tértem nem találtam ott. Magamra hagyott....eldobott....kihasznált....nem szeretett. Összetört a szívem s közben furcsa éhségem is csak erősödött, haza indultam....útközben találkoztam egy fiatal fiúval, ő volt az első áldozatom. Ő általa fejeztem be az átváltozást, aztán ott hagytam az út szélén és haza siettem. Zavart voltam, féltem apám haragjától és nem is tévedtem. Már várt rám, hogy kérdőre vonjon.

- Szégyent hoztál a családra. - úgy nézett rám mint egy árulóra és annak is éreztem magam. Anyám az ajtóban zokogott és ahogy rám nézett fájdalmasabb volt mint apám haraggal teli tekintete. - Bocsáss meg, kérlek. - térdre rogytam előttük és úgy könyörögtem. - Tudom, vétkeztem de megbántam...és...- magyarázkodásba kezdtem aztán megéreztem egy erős illatot ami elvonta a figyelmem. - Vér....- lihegtem éhesen. Teljesen elvette az eszem a vér illata, szörnyetegnek éreztem magam, de sokkal erősebb érzés volt bennem....ölni akartam. Kerestem hogy honnan jön ez a csábító illat, akkor pillantottam meg a húgomat anyánk mögött, az ő keze vérzett. Ahogy néztem a vércseppeket a szemem elsötétült és a fogaim fájdalmasan törtek elő hogy megízleljék a vörösen csillogó nedű bolondító ízét. - Nem csak hogy szégyent hoztál a családra de szörnyeteg is lettél. - apám tekintete undort és gyűlöletet tükrözött felém. Ahogy léptem feléjük felkapott egy fadarabot és megszúrt vele, épp hogy eltévesztette a szívem. Ez még inkább elvakított. Nem néztem hogy kik ők, nem néztem hogy a családomra támadok, egyszerűen kellett a vérük. Nekik támadtam....elsőként az apámat öltem meg, a húgom visítva rohant az élettelen teste mellé így ő következett. Anyám maradt utoljára...amikor megálltam előtte láttam a szemében a félelmet, a fájdalmat és a csalódottságot mégis volt ott még valami....talán valamiféle sajnálat, szeretet. - Az anyád vagyok Cara! - zokogott, közben apám és a húgom holteste felé pillantva. - Ölj meg! Ölj meg ahogy őket. Nincs miért tovább élnem. - nem azért könyörgött hogy hagyjam életben hanem hogy megöljem és talán ez volt az ami megállított. Egy pillanat alatt tisztult ki a fejem, így őt életben hagytam. Ugyanakkor hatalmas bűntudat uralkodott el rajtam.

- Sajnálom. - fordultam az áldozataim felé. - Nem akartam ezt. Én nem....nem akartam...- rogytam le a földre és bocsánatért esdekeltem, anyám viszont a házba sietett. Nem tudtam rá figyelni, csak a ruhámat és a kezemet bemocskoló vért néztem, aztán amikor jó pár perc elteltével felálltam és a házba léptem, szembesültem azzal, hogy anyám végzett magával. Őrült üvöltözésbe kezdtem, mint aki megbolondult. Képtelen voltam feldolgozni és elfogadni azt ami lettem és amit én tettem a családommal. Szégyent hoztam mindenkire, egy szörnyeteg lettem ahogy apám mondta. Nem mozdultam mellőlük, míg páran a városból el nem jöttek hozzánk. Sokan jöttek, fegyverekkel és láncokkal. Próbáltam küzdeni, nem akartam őket bántani, de meghalni sem, küzdöttem az életemért de végül sikerült nekik láncra verni. Végig húztak a város utcáin, így mutatva meg a népnek a bűnös lányt, a gyilkost.

Egy tömlöcbe zártak ahol kikötöztek és kínoztak. Hosszú órákon, napokon, heteken, hónapokon keresztül. Gyenge voltam, egész testem újra és újra sebek borították, amikor meggyógyultam újra kezdték, csak hogy megbüntessenek. Azt mondták hogy az ördög szállt meg és ezt érdemlem. Minden fájdalom belém ivódott és csak az tartott életben hogy tudtam ki tehet mindenről, megfogadtam hogy ha kijutok onnan egyszer akkor megkeresem Damon Salvatore-t és megfizetek neki, amiért becsapott, elárult és szörnyeteget csinált belőlem. Sokat szenvedtem, túl sokat de feladni képtelen voltam. Küzdöttem az életemért, foggal körömmel ragaszkodtam az élethez, míg rá nem jöttem a megoldásra ami könnyíthet a fájdalmamon. - Kapcsold ki....csak.... kapcsold ki. - nyögtem magamnak miközben kínoztak és végül....végül sikerült. Megtettem....kikapcsoltam az érzéseimet. Tényleg könnyebb lett. De ugyanakkor az emberségem is végleg elveszítettem. Próbáltam az erőmet tartogatni és gyűjtögetni magamban, hogy képes legyek kiszabadulni. Egy évig kínoztak, hogy kiűzzék belőlem a gonoszt...még akkoriban is tudatlanok voltak az emberek, azt hitték hogy ami velem történik az az ördög műve. Még szenteltvízzel is próbálkoztak, sikertelenül.

Egy este aztán sikerült egyik kezemet kiszabadítani a láncok közül, az egyik őrt sikerült magamhoz rántani és minden csepp vérét kiszívva új erőre kaptam, annyira hogy ki tudjak szabadulni. Szinte azonnal begyógyult minden sérülésem, szereztem magamnak ruhát és kitörtem a börtönömből, egyenesen az utcára. Az emberek megrémültek és a fogva tartóim ismét el akartak kapni, de ezúttal már nem volt bennem emberség így minden bűntudat nélkül gyilkoltam, aki az utamba került meghalt. Végül az egész várost lemészároltam, nőket, gyerekeket, öregeket, férfiakat....mindenkit aki csak élt és mozgott. Kiadtam magamból minden dühömet és megbosszultam amit velem tettek. Végül, felgyújtottam az összes házat........Hirtelen tértem magamhoz a visszamerengésemből, de a fülemben még ott csengtek a segélykiáltások, a sikolyok. Felálltam a farönkről és ekkor villant be hogy mit kell tennem.....Tudtam hogyan álljak bosszút.....