V. Rész: Emlékek

( Damon Salvatore szemszöge )
Song: Kari Kimmel - Remember

Nem tudom mi ütött belém, hogy ennyire megnyíltam egy idegen lánynak. Alig egy napja ismerem és máris beavattam a vámpírok titkaiba. De talán ez amiatt volt mert különlegesnek éreztem őt, persze idegesítő, kotnyeles és be sem áll a szája, de mindez eltörpül a kisugárzása mellett. Mindemellett pedig felkeltette az érdeklődésemet azzal kapcsolatban hogy miért nem tudtam őt megigézni. Csak a verbénára tudtam gondolni de elhittem neki amikor azt mondta hogy nem használ ilyen növényt. Talán valahogy az ő elméje ellenáll, mint ahogy anno Caroline apjáé, ő sem használt verbénát és mégsem tudtam megigézni. Szótlanul tűnődtem magamban a lehetőségeken, többnyire azért mert a beleegyezésem ellenére sem volt túl sok kedvem a múltamról beszélgetni Skyler-rel. Nincs szükségem sajnálatra, sem más érzésekre tőle. Pont  a múltam elől menekülök, most mégis felszínre kell hoznom az emlékeimet. - Nem igazán vagyok az a lelkizős típus. - fintorodtam el, próbáltam kibújni a feladat alól. - Értem. - sóhajtott csalódottan.

- Azt gondoltam hogy talán megérdemlek annyit hogy elmagyarázd nekem, hogy mi folyik körülöttem, hiszen ez a lány....Cara most már rám fog vadászni. Mi lesz ha a szeretteimet is bántja? De úgy tűnik te csak magaddal törődsz. Egy nap elég volt ahhoz hogy lássam milyen önző vagy. - nézett a szemembe és látszott rajta hogy már egy cseppet sem fél tőlem. - Mindig is önző voltam. - álltam talpra ezzel vágva vissza neki. - Ó tényleg? Hát tudod mit nem is érdekel...nem érdekel ez a vámpír baromság. Nyilván teszel rá hogy mi van másokkal. Cara a te múltad része, de az én végzetem lehet. Szóval...köszi....- rántott vállat. Amit megtanultam Mystic Falls-ban az elmúlt pár évben az az hogy nem lehetek ismét olyan szörnyeteg mint régen, és a törődés is felkerült a listámra. - Cara nem fog bántani sem téged sem a családodat, majd én gondoskodok róla. - ígértem meg. - Remek! Akkor mesélsz nekem az életedről? - kérdezte félénkebb hangon. - De miért érdekel ez téged? - értetlenkedtem. - Csak érdekel. Te vagy az első vámpír akit ismerek és mindent tudni akarok. Nem mondom el senkinek ígérem és azt sem hogy mi vagy te. Titok tartásban jó vagyok. - mosolygott rám biztatóan. - Nem adod fel igaz amíg ki nem szeded belőlem amit akarsz? - csóváltam a fejem. - Ennyire kiismerhető vagyok? Nem, nem adom fel. - felelte és tudtam hogy addig tényleg nem megy el amíg nem mesélek neki magamról. - Jól van. - adtam meg magam. - 1843 tavaszán születtem Mystic Falls-ban. Az apám Giuseppe Salvatore a város egyik alapító tagja volt, az anyám pedig Margaret. 1847-ben született meg az öcsém. Tíz évvel később az anyánk tüdővészben halt meg. Az öcsém és én jó testvérek voltunk, elválaszthatatlanok még annak ellenére is hogy apánk kivételezése erősen érezhető volt. Mindig az öcsém volt a kedvence. Stefan orvosnak tanult, én viszont nem találtam a helyem. Húsz éves voltam amikor beálltam katonának, de hamar rájöttem hogy az sem nekem való ezért dezertáltam.

Amikor hazatértem apánk csalódott volt, mert a család fekete bárányaként nem látott engem szívesen. Az öcsém viszont szívesen fogadott. Azonban a birtokra akkorra már beköltözött egy fiatal hölgy. Életemben nem láttam szebbet, azonnal beleszerettem....- merengtem vissza az emlékeimbe. - Hogy hívták? - nézett rám Skyler kíváncsi tekintettel, csak most esett le hogy őt tényleg érdekli amit mondok. - Katherine Pierce. - mondtam ki a nevet amit évtizedekig nem tudtam elfeledni. - De Katherine közel sem volt olyan bájos és kedves teremtés mint amilyennek látszott. Játszott velem és az öcsémmel is. Katherine vámpír volt és a vérével itatott minket. Én önszántamból tettem, de Stefan-t megigézte. Aztán egy este az alapító tagok összeszedték a vámpírokat, Katherine-t is hogy megöljék őket. Én védeni akartam, Stefan pedig engem...az apánk keze álltal haltunk meg. A saját fiait lőtte le. - meséltem tovább miközben a Whisky-ből töltöttem magamnak. - És utána mi történt? - kíváncsiskodott továbbra is. - A közeli folyó partján tértem magamhoz, Katherine szolgája Emily oda vitt engem és az öcsémet is. Amikor magunkhoz tértünk azt mondta hogy minden vámpírt megöltek, felgyújtották őket egy templomba zárva. Nem akartam Katherine nélkül élni ezért nem is akartam befejezni az átváltozást. Vártam a halálomat. Ezzel szemben az öcsém, elment apánkhoz....megölte őt és megízlelte a vérét, így beteljesítve az átváltozását. Ezután pedig engem is rávett, hogy tegyem meg. Akkor....akkor gyűlöltem meg őt. - mondtam.

- De nem azért mert Stefan engem rávett a vámpírságra, hanem azért mert Katherine őt is azzá tette, pedig csak engem kellett volna....csak engem. - még most is nehéz volt visszagondolni a régmúltra. - Stefan és köztem megromlott a kapcsolat. Gyilkos lett, egy ripper. Én pedig elhagytam a várost. Hosszú évekig nem is beszéltem vele, de hallottam a pusztításairól. Aztán megismerte Lexi-t aki segített neki jó útra térni, én viszont egymagam elvesztem és a gyilkolásba menekültem. Egészen addig míg nem hallottam arról hogy talán van mód arra hogy Katherine-t vissza hozzam. Mint utóbb kiderült nem elégtek a vámpírok, hanem egy kriptába lettek bezárva. Ez új célt adott az életemnek. Évtizedekig próbáltam rájönni, hogyan hozzam vissza Katherine-t. Ezért tértem vissza Mystic Falls-ba három évvel ezelőtt. Akkor ismertem meg Elena-t. - ültem vissza a kanapéra. - Elena-t? - fordult felém teljesen és látszott a szemein hogy ennyivel nem éri be, tovább faggat egészen a végéig. - Igen....Elena Gilbert-et....aki kiköpött Katherine. Mintha ikrek lennének. De ez már egy másik történet. - zártam le a témát. - Na nem! Kérlek mond végig. Fogalmad sincs hogy milyen kíváncsivá tettél. Az életed....az alapján amit eddig elmondtál...maga a borzalom...- csóválta a fejét. - Skyler! Már így is többet mondtam annál amennyit akartam. - néztem rá ellentmondva neki. - Mond csak idegesítelek? - kérdezte összevonva a szemöldökét. - Őszintén? Igen! El sem tudom mondani, hogy mennyire. - válaszoltam. - Kérlek Damon. Lehetnénk akár barátok is. - kikerekedtek a szemeim ahogy ezek a mondatok elhagyták a száját.

- Nincs szükségem barátokra. - reagáltam le a dolgot ennyivel. - Ez nem igaz! Mindenkinek kell barát. A magány a legrosszabb dolog a világon. Engedd hogy megismerjelek. Engedd hogy törődjek veled. - be sem állt a szája, már az agyamra ment. - Törődés? Ezt a szót hallani sem akarom. - ráztam meg a fejem hogy kiverjem a fejemből, Elena mondta ezt mindig. " Damon én törődöm veled " a hideg is kirázott ettől a szótól. - Nálad idegesítőbb lánnyal még soha életemben nem találkoztam. - harag borította el a tekintetem. - Úgy látszik, megszoktad már hogy neked senki sem mond nemet. Nyilván a szüleid elkényeztetett kicsikéje vagy. - vágtam oda neki a szavakat, mire a szemei megteltek könnyekkel. - A szüleimet nem is ismerem. Az édesanyám születésemkor halt meg, az apám pedig azt sem tudom hogy ki még születésem előtt elhagyta az anyámat. A nagymamám nevelt fel a bátyámmal együtt. Úgyhogy tudod mit?....Nem csak a te életed szívás. - kikelve magából állt talpra. - Meg sem érdemled hogy törődjenek veled. - nézett még rám megvetően aztán kisétált a házból. Mély lélegzetet véve néztem a csukott ajtót és tudtam hogy megint túl messzire mentem. De mentségemre szóljon hogy már tényleg nem bírtam tovább. Viszont ami meglepett az az hogy bűntudat kerekedett felül rajtam...pedig ez nem sűrűn fordul elő velem.....