IV. Rész: Mesélj magadról!

( Skyler Jones szemszöge )
Song: Cary Brothers - Run Away

Az ajtó felé rohantam, a gondolataim össze vissza cikáztak a fejemben. Féltem, méghozzá nem is kicsit. Az elmúlt félórában olyan dolgokat láttam és hallottam, hogy nem tudtam mihez kezdjek ezzel a sok mindennel, csak az járt a fejemben hogy menekülnöm kell, el kell tűnnöm azonnal ebből az idegen házból, az idegen férfi elől. De egyszer csak a keze elkapta az enyémet így tartva vissza az ajtótól és a meneküléstől is.

Remegett a kezem, a lábam, mindenem, féltem megfordulni, féltem attól ami velem történhet. - Meg fogsz ölni? - suttogtam miközben lassan szembefordultam vele, de ránézni egyáltalán nem mertem, csak a padlót bámultam. - Nem! Nem foglak megölni! Nem bántalak. - válaszolt lágy hangon, nyilván ezzel is meg akart győzni. - De....de mi vagy te? - hebegtem és most jött el az a pillanat amikor már nem bírtam tovább magamban tartani a könnyeimet, a feszültség ami a testemet uralta felszabadítva őket szép lassan folytak le az arcom mindkét oldalán. - Úgysem hinnéd el...- rázta a fejét. - Azok után amit most láttam...azt hiszem kicsit nagyobb lett a képzelőerőm. Pillanatnyilag azt is elhinném neked ha azt mondanád hogy te magad vagy az ördög. - csuklott el a hangom. - Igazad van. - bólintott egyet. - De én nem vagyok ördög....csak egy vámpír. - mondta ki végül a választ amire eddig vártam. - Csak vámpír? Ezt most úgy mondtad mintha olyan egyértelmű lenne hogy vámpírok léteznek.....Nem tudom honnan jöttél de itt nem minden nap fut össze az ember a te fajtáddal. Én eddig például azt sem tudtam hogy léteznek vámpírok. És pontosan ezért félek tőled. Kérlek engedj el. Kérlek. - néztem fel ezúttal már a szemébe. Nem rég még úgy jöttem ide hozzá, hogy mindenáron meg akarok tudni róla minél többet, és most hogy meg tudtam egysmást....azt kívántam bár ne ismertem volna meg soha. - Ahonnan én jöttem, ott már szinte hétköznapi dolog az hogy vámpírral találkozol. - mosolygott rám most először. - És nem kell félned....ma már ettem. - nézett a szemembe viccelődve....legalábbis reméltem hogy csak viccel. - Mint azt te is látod én nem nevetek....nem vagy vicces. Bele sem merek gondolni, hogy mit ettél....vagy mondjam inkább úgy hogy kit ettél? - törölgettem le a könnyeimet. - Oké! Igazad van, nem volt vicces. És nem ettem meg senkit, tasakos véren élek egy ideje. Nem kell félned tőlem. Nem foglak bántani. Bízz bennem. És ha akarod tovább is faggathatsz a vámpírságról de előtte te válaszolj egy kérdésemre. - nézett szúrósan a szemembe mintha onnan akarná kiolvasni a választ. - Van nálad valamilyen formában Verbéna? - tette fel végül a kérdést én pedig értetlenül pislogtam rá. - Mi az a verbéna? - kérdeztem vissza. - Az egy olyan növény ami távol tartja az emberektől a magamfajtákat. A verbéna a vámpírok gyengéje. - magyarázta el hogy én is megértsem. - Én nem használok semmi ilyesmit. - válaszoltam őszintén. - Akkor nem értem. - engedte el a kezem és tanácstalanul nézett rám. - Nem értem miért nem tudtalak megigézni. - pontosított hogy megértsem miről beszél. - Megigézni? Az valami boszorkány dolog? - érdeklődtem tovább, és valamiért a félelmem eltűnt a helyét pedig a kíváncsiság vette át. - Az igézés egy olyan " fegyver " amivel a vámpírok befolyásolják az embereket. A szemükbe nézünk és....elhitetjük velük amit csak akarunk, rávesszük őket arra amit valójában nem is akarnak. - igazat mondott az előbb, készséggel válaszolt minden kérdésemre ahogy most erre is, ez pedig valamiféle halvány bizalmat élesztett bennem. - Hány éves vagy? - tettem fel az újabb kérdést. - Úgy látom még maradsz egy darabig. Ez esetben üljünk le. - kínált hellyel és én elfogadva ültem le mellé. - Huszonegy éves vagyok. - fordult felém. - Legalábbis emberként ennyi időt éltem. Egyébként százhetvenegy éve élek. - mondta tovább én pedig figyelmesen hallgattam végig.

- Százhetvenegy? Te jó ég! Hihetetlen. - csodálkozva pislogtam rá, mint egy kisgyerek az új játékára, aztán hirtelen elkomorodtam. - Öltél már embert? - néztem rá újra és újra. - Igen! - bólintott határozottan de a szemében mintha megbánás, bűntudat és gyötrelem keveredett volna össze egyetlen egy érzéssé. - De már egy ideje nem. - tette hozzá mintha ezzel akarná magát védeni. - És miért nem? - ismét faggatni kezdtem, nem érdekelt már a következménye, azok után amit át kellett élnem ma, tartozott ennyivel. - Bonyolult! - próbálta kikerülni a válaszadást. - Kérlek! Arra kértél hogy bízzak benned és én megtettem, még mindig itt vagyok! Most pedig én kérlek hogy bízz bennem és mond el az igazat. - kérleltem, a meggyőzésben pedig verhetetlen vagyok. - De ahhoz a legelején kell kezdenem. - sóhajtott és ahogy most láttam őt, mintha más embert láttam volna, a kemény, lekezelő, bunkó stílus csak álca lett volna? És ez az igazi Damon Salvatore? Vagy pont hogy ez az álca? Nem tudhattam biztosan, de úgy éreztem, hogy egy esélyt adok a dolognak. - Nem baj! Én ráérek! - vontam vállat egy biztató halvány mosolyt engedve meg magamnak. - Rendben! - bólintott rá végül.....