III. Rész: Mi vagy te?

( Damon Salvatore szemszöge )
Song: Mads Langer - Beauty Of The Dark

Én naiv azt gondoltam hogy a környezetváltozás és az új légkör majd jót tesz nekem. Úgy képzeltem el a jövőt hogy magányba burkolózva töltöm el egészen az örökkévalóságig, de a sors vagy az élet....vagy az univerzum akárhogyis hívjuk...nem engedi, hogy végre valami jól sikerüljön. Egész életemben az öcsémmel versengtem, először apánk kegyeiért, aztán Katherine-ért majd Elena szerelméért, de mindig én maradtam alul és a tökéletes öcsém nyert el mindent. Így kötöttem ki most ebben a városban, ahol persze kifogtam a legidegesítőbb szomszédlányt. A hátam közepére sem kívántam a látogatását, most mégis a nappalimban üldögélt a múltamban vájkálva. - Nem várok senkit. De végülis téged sem vártalak mégis itt vagy. - böktem ki a választ a nemkívánatos vendégemnek, meg sem próbáltam titkolni hogy mennyire nem látom szívesen a házamban, majd többet nem is szólva az ajtóhoz sétáltam.

- Cara! - kerekedtek ki a szemeim ahogy megláttam hogy ki áll az ajtómban. - Hiányoztam? - mosolygott rám gúnyosan majd egyik kezével beljebb lökött a házba és miután ő maga is átlépte a küszöböt becsapta maga mögött az ajtót. - Sejtem mennyire. - állt meg előttem miközben felkászálódtam a földről. - Én....én azt hiszem jobb ha megyek. - suttogta Skyler az ajtó felé iszkolva. - Nem mész te sehová! Azt ajánlom tündérke hogy ülj vissza a seggedre. - nézett rá Cara a tőle megszokott gyilkos tekintettel. - De....inkább megyek. - rázta meg a fejét ellenkezve. - Azt mondtam ülj le. - emelte meg Cara a hangját, erre pedig már Skyler sem mert szólni egyszerűen visszahuppant a kanapéra. - Helyes! Most pedig visszatérve rád...-fordult felém kezében egy fakaróval. - Több mint száz éve kereslek.....végre meg vagy. - nevetett elégedetten és egy határozott mozdulattal a fadarabot épp a szívem alá szúrta. - Nem...nem talált. - görnyedtem össze a fájdalomtól, de a gúny még így is jól kivehető volt a hangomból, azonban Skyler halk sikolya mindkettőnk figyelmét elvonta. - Én...én nem tudom ki vagy te de....azt látom, hogy őrült vagy. Azonnal be kell vinni a kórházba.....megfog halni....- remegett a hangja a félelemtől és reszkető kezekkel nyúlt a telefonért. - A barátnőd nem tudja hogy mi vagy te? - nevetett rám Cara majd Skyler elé suhant kihasználva a vámpírságnak köszönhető gyorsaságát.

- Ha nem akarod hogy letépjem a csinos kis kezeidet a testedről akkor azonnal leteszed azt a telefont. Damon nem fog meghalni te ostoba. - rántott egyet Skyler kezén így kicsavarva belőle a telefont aztán ismét rám nézett. - Nem foglak megölni. A halál megváltás a magunkfajtának, te pedig nem érdemelsz megváltást. - csóválta a fejét. - Úgy hallottam az öcséd lenyúlta a kezedről a barátnődet.....ismét. Hát nem vicces?! - nevetett. - Ha nem akarsz megölni akkor mégis mi a francnak vagy itt? - kérdeztem miközben éreztem hogy a mellkasomon a seb kezd eltűnni. - Azért vagyok itt hogy szenvedj....úgy ahogy én szenvedtem. Had emlékeztesselek 1904. szeptember. 15. - ére....amikor átváltoztattál engem. Ezzel elragadva a családomtól. - persze hogy emlékeztem rá de pár percig nem feleltem semmit, végül azonban megjött a hangom. - Emlékeim szerint te kérted hogy változtassalak át. - fintorogtam miközben lassan Skyler felé lépkedtem majd leültem mellé, ki nem állhattam őt mert idegesítő de a halálát azért még sem akartam főleg nem az én házamban. - Igen! Én kértelek! - üvöltött Cara mint egy eszeveszett. - Mert azt mondtad szeretsz, de amint vámpír lettem, leléptél. A családom pedig...meggyűlölt engem, a saját apám akart megölni...- lépett egyet közelebb majd végig nézett a mellettem ülőn. - Édes ez az aggodalom amit itt előadtok. Féltitek egymás életét....ez olyan....nyálas. - gúnyolódott ismét. - Csak ma ismertem meg. - feleltem gyorsan, nehogy Cara féltékenységi jelenetet is rendezve kivégezze Skyler-t, aki viszont szinte sokkot kapva nézett maga elé. Sikerült belekevernem őt is a zűrös életembe, de bíztam abban hogy Cara rövidesen megunja a játékot és elmegy, aztán megigézhetem Skyler-t mintha semmi nem történt volna. - És mégis mit tervezel? Azt mondtad nem ölsz meg, de akkor meddig rabolod még az időmet? - álltam talpra ismét. - Ne aggódj egyenlőre csak ennyit akartam, tudod...drámai belépő....és miegymás. De azt megígérhetem hogy nem most látsz utoljára. Megkeserítem hátralévő életed mindenegyes percét és csak hogy tudd....mostantól a kis barátnőd is a listámon van, méghozzá az első helyen. - mosolygott győzelemittasan. - Nézz a hátad mögé hercegnő. - vágta oda Skyler-nek aki erre nem is reagált talán még fel sem fogta mi történt az imént. - Na....most megyek. - sóhajtott Cara színpadiasan aztán távozott is ott ahol bejött. Nem volt időm és kedvem sem az elhangzottakon agyalni. - Hé! Skyler! - ültem vissza mellé.

- Nézz a szemembe. - emeltem meg az állát hogy a szemébe nézhessek. - Elfelejted amit láttál és hallottál! Csak átjöttél, átadtad amit akartál, kicsit beszélgettünk....és most elmész haza. - igéztem a szemeibe amik üvegesen csillogtak, aztán vártam a reakciót ami eltartott pár percig. - Miről beszélsz? Hogyan felejteném el ami itt történt? Megszúrt téged aztán meggyógyultál....és olyan gyorsan mozgott....- hadarta a szavakat, én pedig meglepetten pislogtam rá. - Verbéna? - kérdeztem hangosan, de magamnak szánva mert más magyarázata nem lehet annak hogy nem hat rá az igézés. - Mi vagy te? - rebegte ijedten majd hirtelen az ajtó felé rohant.....