XVII. Rész: Veszteségek...

( Skyler Jones szemszöge )
Song: Plumb - Don't Deserve You

Emily és én egész úton haza felé a suliban történtekről beszéltünk. Még számomra is felfoghatatlan volt az ahogy a barátaim viselkedtek. Próbáltam meggyőzni Emily-t hogy majd idővel biztosan meggondolják magukat, de mindhiába mert még én magamat sem tudtam meggyőzni erről. - Tudod mit? - néztem rá mosolyogva. - Ne foglalkozz velük. - vontam meg a vállam végül ezzel zárva a témát. - Igazad van. Nem fogok a kegyeikért esdekelni. Tény és való, hogy nem voltam velük valami kedves de ha ők nem látják a változást akkor felesleges is erőltetni a dolgot. - bólogatott. - Ah végre itthon vagyunk. - pillantottam meg a házunkat. - Gyere. - indultam meg az ajtó felé jókedvűen de amikor kinyitottam az ajtót ledöbbenve, akadt el még a lélegzetem is aztán ahogy felfogtam a látottakat könnyes szemekkel sikítottam fel. - Nem!...Nem!...Nem! - ráztam a fejem már zokogva és a nagyi földön fekvő alakjához rohantam. - Nagyi....nyisd ki a szemed! Kérlek...nagyi. - zokogtam a kezét szorongatva amit vér borított akárcsak az egész nappalit. - Nem lélegzik....nem...nem. - pillantottam Emily felé aki szintén lesokkolódva állt az ajtóban. A rengeteg vér látványát sem ő sem pedig én nem bírtam.

- Azonnal hívom...hívom a....hívok valakit. - vette elő dadogva a telefonját és máris tárcsázott, valószínűleg a rendőrséget vagy a mentőket....nem tudtam most erre figyelni, csak a nagyira tudtam koncentrálni. Aztán megpillantottam egy papír fecnit amit a kezembe véve olvasni kezdtem. " Életed szerelme tönkre tette az életemet....ami bosszút kívánt. Köszönd meg neki a nagymamád halálát, mert csak ő tehet róla. Jegyezd meg Skyler....Damon Salvatore egy szörnyeteg, szabadulj meg tőle mielőtt téged is teljesen felemészt. Az amivé én váltam az ő műve, ő tett ilyenné. Vámpírok vagyunk Skyler....szörnyetegek. Te ne akarj ilyenek között élni. Nyilván felmerül benned a kérdés hogy miért pont a nagymamád....ha emlékszel a múltkor téged akartalak megölni. De a boszi megvédett....most viszont nem volt itt senki hogy megvédje a nagymamád...Hol van most Damon? Tedd fel magadnak ezt a kérdést....Hol van most? Hol volt amikor szükség volt rá? Törődött e azzal hogy rád vadászok? Pedig tudta, de ő mégis inkább a volt szerelme segítségére sietett. Lásd be....te sem számítasz neki. Élj együtt azzal a tudattal hogy egy szörnyeteg miatt veszítetted el azt aki felnevelt.....Én ezzel letudtam a bosszúm...elhagyom a várost...és soha nem jövök vissza....Üdvözlettel, Cara! " Sejthettem volna hogy Cara volt az, ki más tette volna ha nem ő?! Mindenhol vér....szinte láttam magam előtt az elégedett képét és ahogy...végzett azzal a személlyel akit anyámként szerettem, a nagyi volt az egyetlen aki törődött velem kicsi korom óta, neki köszönhetek mindent és most...most halott. - Neem! - üvöltöttem hisztérikus állapotban, olyan érzések dúltak bennem amik már felértek a fizikai fájdalommal, mintha belülről akarnának széttépni. - Itt meg mi történt? - egy ismerős hang szólalt meg mögülem aggodalmasan és amint megfordultam Damon-nal találtam szemben magam, előbb jött haza, csak holnapra vártam de most, itt van. Harag gyűlt a szememben és ahogy felálltam, gyűlöletet sugárzó tekintettel léptem elé. - Hogy mi történt? Van képed...- csuklott el a hangom. - Cara történt. - törölgettem a könnyeimet. - Hol voltál Damon? Hol voltál amikor szükségem volt rád? Megölte őt...- mutattam a holtest felé. - Megölte...miattad. Mindenről te tehetsz. - néztem rá meggyötört, fáradtsággal. - Skyler! Sajnálom! De segítenem kellett Mystic Fall's-ban és nem gondoltam hogy ez lesz. - csak beszélt és hallottam amit mond de nem tudtam felfogni, nem láttam a szemében megbánást. Mintha neki lenne igaza. - Tűnj el az életemből. - bukott ki belőlem hirtelen. - Gyűlöllek. - löktem meg gyenge mozdulattal. - Miattad történt. Ha nem jöttél volna a városba akkor Cara nem tette volna ezt. Megölte...megölte....- ismét zokogás tört rám. - Tudtad hogy Cara itt van...tudtad hogy bosszúra szomjazik....tudtad hogy veszélyt jelent mindenkire, de ennek ellenére is képes voltál engem itt hagyni. Aznap amikor elmentél majdnem megölt engem, ha nincs Emily akkor már nem lennék. De mindegy mert így az halt meg akit a legjobban szerettem a világon. - a gondolatok összevissza cikáztak a fejemben és még az is csoda volt hogy egyáltalán összefüggően tudtam beszélni vele. - Igazad van. Sajnálom. De...- lépett felém hogy átöleljen de én hátráltam tőle. - Menj el Damon. Azt akarom hogy elmenj. Én...nem tudok így veled lenni. Te egy...szörnyeteg vagy. Mindegy hogy már megváltoztál, mert nem számít. A múltad része Cara is és nézd meg mit teremtettél. Az ahogy bántál vele régen, ezt eredményezte. Az én szeretteim szenvedik meg a te bűneidet. Ki lesz a következő? A bátyám? A barátaim? - kérdezgettem kétségbeesetten, mert bizony már semmi nem lepne meg. - Ha ide jön egy régi ellenséged az majd mindig az én szeretteimen áll bosszút? - néztem a szemeibe. - Hiba volt beléd szeretnem. - mondtam komolyan. Ebben a pillanatban minden szót őszintén gondoltam. - Igazad van. Én nem vagyok elég jó neked. - megértő volt de a szemeiben ugyanaz a fájdalom csillogott mint amit én éreztem. Felvillant bennem egy pillanatra hogy talán mégis szeret engem, de aztán kizártam ezt a téves következtetést a fejemből. - Csak játszottál velem Damon. Pótléknak használtál aztán amikor Elena-nak szüksége volt rád te azonnal rohantál hozzá. - muszáj volt ezt is a szemérevetnem mert ez volt az igazság. - Bármit is gondolsz most rólam, nem minden úgy van ahogy te azt képzeled. Soha nem játszottam veled és soha nem voltál pótlék. Minden szavam igaz volt amit neked mondtam. Az is hogy szeretlek. - közelebb lépett hozzám én pedig mozdulatlanul álltam, annyira szerettem volna átölelni, továbbra is szeretni őt és úgy tenni mintha semmi nem történt volna, de nem lehet. Mi nem illünk össze és ezt ideje volt belátnom. - Menj el. - kértem ismét és láttam rajta hogy most elfogadja a döntésem és el fog menni innen.

- Rendben. - bólintott és tovább nem is próbált magyarázkodni, megfordult és kisétált a házból. Egy nap alatt minden ami jó volt szétesett. Meghalt a nagymamám és véget vetettem egy olyan kapcsolatnak ami boldoggá tett. Két embert veszítettem el, a nagyit és Damon-t ezzel együtt pedig magamból is egy darabot. - Mindjárt itt van a rendőrség. - sétált be Emily és vigasztalóan ölelt át. Most tényleg szükségem volt egy barátra. Néhány percet kellett csak várni hogy végül ide érjen a rendőrség, de a viselkedésük furcsa volt. Rögtön kitessékeltek a házból, engem és Emily-t is aztán egy magas férfi jött oda hozzánk. - Úgy tűnik állat támadás végzett a nagymamájával. - ahogy kimondta ezt a mondatot eszembe jutott amit még Damon mesélt Mystic Fall's-ról, ott szokott ez lenni a fedősztori vámpír gyilkosságok esetén. - Értem. - suttogtam halkan még mindig összetörten a veszteség miatt. - Állattámadás? Fényes nappal? Egy házban? - Emily rögtön kérdezősködni kezdett de én könyökömmel oldalba bökve jeleztem neki hogy ne kérdezősködjön. - Igen hölgyem. - nézett a rendőr szigorúan ránk. - Köszönjük. Beszélek a bátyámmal és majd ő elintéz mindent. - kedves próbáltam lenni, de ez a képmutatás csak még inkább lefárasztott. - Rendben. - Bólintott a rendőr. Most szembesültem azzal hogy a rendőrök eljárása alapján bizonyára ebben a városban is van egy tanács ami elsimítja az ilyen ügyeket. Pár óra alatt végeztek a rendőrök aztán elvitték a nagyit. Képtelen lettem volna a házban maradni ezért végül Emily segítségével elindultam a bátyámékhoz hogy személyesen közöljem a hírt és hogy segítséget kérjek. Nem akartam tovább abban a házban lakni ahol megölték a nagyit és ahol a szomszédomban lakik az aki mindennek az oka...